Hangos ember vagyok és így szeretem magam. Szeretek időnként fület sértően hangosan kacagni és azt is szeretem, mikor ez átcsap abba, hogy a rajtam nevetőkön nevetek. És ha egyszer elkezdem... ki tudja, mikor hagyom abba. :)

De vannak olyan helyzetek is, amikor szeretek csak csendben megbújni. Hallgatni mások beszélgetését, mások kedves hülyeségeit, és csak mosolyogni rajtuk magamban. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha valami béke szállt volna meg és egészen lenyugszom.

A baj csak az, hogy a barátaim többsége a decibeleimhez társítja a vidámságom mértékét (vagy mértéktelenségét). Így mikor élvezhetném mások hangját, ők inkább azzal állnak elő, hogy "Mi a baj?", "Jól érzed magad?" és még sorolhatnám. Persze jól esik, ha figyelnek rám. DE. Mikor fél órán belül saccperkábé huszadszor hallom őket, akkor a végén tényleg baj lesz. Persze nem teremtek le senkit, hogy hagyd már ezt, jól vagyok, hanem csak udvarias-nyugodtan azt válaszolom: semmi baj. Nos, nyilván nem vagyok elég meggyőző.

Én csak azt szeretném, ha nem lennék beskatulyázva akkor-vidám-ha-hangos emberként.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.