Ennivaló, ugye? (Na ugye.)

Nos, ennek a Tündérkirálylánynak szombaton ünnepeltük a múlthét szerdai jubileumát. (A szakszerű kifejezés a harmadik húgom második szülinapja lenne, de csak mert ezt nem sokan mondhatják el magukról rajtam kívül.)

És kérem szépen, ez ugyanaz a Tündérkirálylány, aki engem Bözsének hív (mert az apja volt oly' szíves megtanítani neki), akinek annyi plüss-zsizsije van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni, aki egész álló nap ölelőpartikat rendez - futás közben is! -, aki azonnal lenyúlja magának a kávésbögréd alján lévő utolsó utáni kortyot, ha látja, hogy végeztél, aki csak úgy izomból odébbcipeli a kis piros asztalkát, remélve, hogy az így még inkább az út közepén lesz, aki Brrrhhümmmmmmmnek hívja a dógozósautót, aki úgy eszi a csodásos macimarcipános (és még csodásosabban toxikus cukormennyiséget tartalmazó) csokitortát, hogy aztán én órákkal később is süteménymaradványt találok a pólóm hátán, és nem utolsó sorban ő az, aki képes úgy fültövön rúgni, hogy utána fél órán át csilingel a fülem és mindeközben olyan szeretettel vigyorog rád, hogy elkenődsz, mint csokikrém a szőnyegen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.