Olyan régen volt már olyan napom, amikor mindenkit utálok. Nem csak az a hisztis-vagyok-elegem-van-mindenből-és-mindenkiből, hanem az az istenigazi bárki-bármit-tesz-már-akkor-is-utálom/irritál/kiborít-ha-ránézek. A tavaly tavaszi félévben. Egész jó vagyok.

A különös része az, hogy az egyetlen ember, akit ma nem, azt normál esetben igen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.