Igazából nem egy ilyen bejegyzéssel szerettem volna kezdeni, de most jutottam el arra a pontra, amikor el kell ismernem azt mondom: baj van.

Éreztétek már, hogy tényleg, igen, itt a mélypont? És milyen sz*r is az, mikor rájössz, nem tudod a megoldást. Vagy tudod, de éppenséggel képtelen vagy cselekedni. Amikor a barátaidhoz fordulnál, de nincs ott senki.

Nincs ott senki, mert valami nagyon el lett cseszve félúton a mai napig, és mindenki elbeszél a másik mellett. Van, akit dobtál, mert barát-inkábbismerősbeszélgettetekicsitdeannyiramégse. Van, akit lustaságból elhanyagoltál, most meg hiába. Aztán ott van(nak), aki(ke)t imádsz, de nem mersz, mert tudod, hogy már eddig is enyhén sok voltál neki(k). Meg ott vannak azok, akik fizikailag vannak messze, te meg nem telefonálod fel eszpánnyát (1) mert anyádnak már a bajorországi hívás költsége is megfekszi majd a gyomrát, (2) mert mit csinálnál?, bőgnél a telefonba. Értelmetlen. Meg szánalmas is. Aztán olyan is van, aki a barátnőjével üzen neked, hogy mivanmá, de igazából ja, és ennyi. Legalábbis per pillanat úgy tűnik. És aztán ott van még, akit túl nagy becsben tartasz annak ellenére, hogy tudod, ő téged kevésbé. Igen, előfordul, hogy túlértékelünk kapcsolatokat. Az viszont már elgondolkodtató, mikor majdnem az összesről ezt tudnád mondani.

És az jutott eszembe, mikor régen azt mondták nekem, milyen jó, hogy ennyien vannak mellettem. Meg az, hogy vajon mikor ronthattam el.

                                                   ******

Még lógok magammal. Majd bepótolom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.