Hazafelé, nagyon elcsigázottan, üveges tekintettel az jutott eszembe, hogy akkor ott három dologra vágyom. Levenni a szoknyámat, enni egy vaníliás pudingot és kapni egy nagy ölelést... Aztán hazaértem, megtettem a tiszteletköreimet, és az út végén - nagyjából csak úgy - megkaptam a mai nap (és a hét, és a hónap) legnagyobb, legőszintébb és leggjobbanidőzített ölelését!

Mostantól tényleg hiszek a tündérekben! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.