Először nem értettem, miért nevet mindenki ránk, a felszálló utasokra. Aztán elindult a busz. Tapasztaltam már, milyen, amikor a buszvezető hangosbemondója nincs kikapcsolva menet közben, de amit ma kapott a fülem, az minden eddigi élményemet felülmúlja. Már a busz közeledtekor…

Gyerekek, nem bírom nem beírni... Reggel felkeltem, azóta ez megy a fejemben. (Mert igen, ismerem.) Magától. Akkor is, ha nem rakom be. És tudom, hogy nagyon kis gagyika, de annyira jól esik riszálni rá a seggem és olyan izé mozdulatot csinálni a nyakammal jobbra meg balra meg közben…

Ezek a kedves férfiismerősök a folyosón ezek folyton csak fürdeni akarnak velem. De aztán egyik sem jön utánam... Jellemző. :)

Kevés olyan gyermekkori történet kering rólam, ami nem zavarbaejtő, de az kimondottan a kedvenceim közé tartozik, miszerint még kb. pelussal a lábam között már fejem álltam nagymamámék hűtőjében (vagyis hüttőjében...) és a lehető legédesebb és legbettisebb hangomon annyit…

Amikor cserben hagy a bölcsészi vénám és tényleg nem tudom megoldani, hogy három szót részletezzek három sorban, ahhoz fordulok, aki talán még tehet valamit: a legjobb-de-nem-a-legkedvesebb Eszterkéhez. Persze ezzel is vigyázni kell, mert a végén csak a színtiszta igazság derül…