Azt hiszem, hogy Jodi Lynn Picoult-nak nagyon igaza volt, mikor azt mondta, hogy:

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a világ mintegy lelassul - ilyenkor az ember érzi a csontjai moccanását, az agya zakatolását. Amikor az ember tudja, hogy bármi történjék is vele ezután, erre a pillanatra örök életében emlékezni fog, minden egyes apró részletére.

Az elmúlt négy napom kiváló példája ennek.
Mert minden pillanatára jó emlékezni annak, hogy hogyan és miért is érzem magam otthon ott, ahol. Mert van úgy, hogy más mégis veled tart ott is, ahol nem feltétlenül szeretne, és téged nem érdekel, miért, mert az számít, hogy jött. Mert van úgy, hogy nem tudod, mivel kezd az emlékek örök raktározását. A zsebkendős integetéssel? Vagy az Őcibalackkal? Vagy a mindenképpen-a-patakon-keresztül-menjünkkel? Vagy az avarbanhempergéssel, a sziklárólláblógatással, a kanyarpárbajtőrözéssel?, a révészkedéssel? Netán a Dinnyével? Vagy esetleg csak örüljünk, hogy pont jókor pont jó helyen voltunk?

Aminek én örülök, az az, hogy ismét beigazolódott, amiben a legjobban hiszek: mindennek értelme van, és ezt az értelmet mindig ki kell várni. De meglesz. Most is megvan. Besötétedésben, leóban, a sárga köves út követésében, kócolódásban, lelassult napokban, nagyon nagy mosolyokban, és akkora nagybetűs KÖSZÖNÖMökben, amekkora betűk már nincsenek is...

Az időben bízni kell. Mert az idő meghálálja a bizalmunkat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.