Gyerekek, kifogott rajtam egy krumpli. Jó nagyra nőtt, az igaz, de nem ittam hozzá tejet sem. Sosem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet.

Minden egyes alkalommal elképedéssel és némi megvetéssel nézem végig a hálivudi filmekben azokat a képeket, melyeken az emberek az utcán úsznak. Igen, úsznak. Mert abban a tömegben mást nem lehet. Aztán reggel megyek a suliba, leszállok hőn szeretett négyeshatosomról, és akkor realizálódik bennem: én ugyanezt teszem. Pedig a tömeggel hömpölyögni annyira nem jó dolog. Minek jár ennyi ember egyetemre? Menjetek máshova.

A hétvégi kedvenc. Az a klassz a sorozatokban, hogy időnként pontosan olyan zenéket válogatnak bele, amire szükséged van. Ez is egy olyan.

Tessék megnézni a Bambi második részét.

Én már az elsőért is odáig voltam meg vissza, de a második... Kb. a negyedik percben beleszerettem. Ennivaló, vicces, tipikus dizni, de egy percig sem lehet unatkozni közben. Nálam a top5ben (amiben már amúgy is közel 20 másik szerepel...) csillaggal megjelölve.

A tanulság pedig: "A family that plays together, stays together."

Miután a reggeli utazást azzal töltöd, hogy más idióta hülyeségeit hallgatod, kikészít, de azért mégis örülsz neki, aztán kiderül, hogy azért keltél fel korán, hogy másfél órán keresztül cellátformázni tanítsanak az oskolában, aztán hazamennél, de ellopták a villamosod, ezért gyalogolsz a szemerkélő csapadékban, kipróbálod milyen földön húzott elázott aljú nadrágban a papucsodban csúszkálni, és végre átszállsz az utolsó buszra, és akkor megszólal a rádióban a Szám, és neked mosolyogni támad kedved és röpke négy percre békét találsz.

(És aztán hazaérsz, megnézed a tyubon, majd elkönyveled, hogy bizony ez is az a szám, amit addig szerettél, amíg nem láttad a klipjét. Pedig földrajzos vagyok.)

Itt megnézheted.

Igazából nem egy ilyen bejegyzéssel szerettem volna kezdeni, de most jutottam el arra a pontra, amikor el kell ismernem azt mondom: baj van.

Éreztétek már, hogy tényleg, igen, itt a mélypont? És milyen sz*r is az, mikor rájössz, nem tudod a megoldást. Vagy tudod, de éppenséggel képtelen vagy cselekedni. Amikor a barátaidhoz fordulnál, de nincs ott senki.

Nincs ott senki, mert valami nagyon el lett cseszve félúton a mai napig, és mindenki elbeszél a másik mellett. Van, akit dobtál, mert barát-inkábbismerősbeszélgettetekicsitdeannyiramégse. Van, akit lustaságból elhanyagoltál, most meg hiába. Aztán ott van(nak), aki(ke)t imádsz, de nem mersz, mert tudod, hogy már eddig is enyhén sok voltál neki(k). Meg ott vannak azok, akik fizikailag vannak messze, te meg nem telefonálod fel eszpánnyát (1) mert anyádnak már a bajorországi hívás költsége is megfekszi majd a gyomrát, (2) mert mit csinálnál?, bőgnél a telefonba. Értelmetlen. Meg szánalmas is. Aztán olyan is van, aki a barátnőjével üzen neked, hogy mivanmá, de igazából ja, és ennyi. Legalábbis per pillanat úgy tűnik. És aztán ott van még, akit túl nagy becsben tartasz annak ellenére, hogy tudod, ő téged kevésbé. Igen, előfordul, hogy túlértékelünk kapcsolatokat. Az viszont már elgondolkodtató, mikor majdnem az összesről ezt tudnád mondani.

És az jutott eszembe, mikor régen azt mondták nekem, milyen jó, hogy ennyien vannak mellettem. Meg az, hogy vajon mikor ronthattam el.

                                                   ******

Még lógok magammal. Majd bepótolom.