Képzeljük el, hogy szombaton rendesen jóllakunk. Aztán papa, mama, gyerekek, ahogy annak lennie kell, dolgukat jól végezvén elterülnek. A tévében valami baromság duruzsol, amiből senki nem ért semmit, 1. mert nem érdekli, 2. mert félig alszik. Ismerjük azt a kellemes tudatállapotot, mikor a külvilág hangjai még megvannak, de már álmodunk, igaz?

Aztán magunkhoz térünk, röpke két perc alatt rájövünk, hol is vagyunk, valamint hogy besötétedett. A kétszer kettőhuszas ágy pedig tele van az apánkkal, a középső húgunkkal, a kisebbik húgunkkal meg az anyjával aki évek óta az óvónéninkként tiszteleg. Aztán - soook-sok idő után először - megszáll minket a családunk-van érzés. Még akkor is, ha a legnagyobb húg hiányzik és az ágyon csak egy anya van a háromból.

Másnapos a másnapom. Annyira, mint még soha. (Na jó, most már kezd eltűnni... ) Reggel haldokoltam egy kicsit, aztán kicsit jobban, aztán annyira, hogy egy pillanatra mindenféle csúnya negatív kép furakodott be az agyamba a kiszáradásról és kórházi infúziókról. Ennek örömére majdnem álomba ringattam magam Nelly Furtadoval, de a csúnya és alattomos könyvtári könyv arra várt, hogy elmenjek érte. Lekéstem a buszt, a másikat, a villamost, majd a metró sokáig állt a sötét alagútban. Ez mindig gyanús. Sőt, ilyenkor már az egész gyanús. A könyvtárban persze alig találták az elvileg nekem félretett könyvet. Ezek után már tényleg illett volna hazajönnöm, de nem. Séta a Duna partján. Már csak azért is, mert zárt térben úgy éreztem, nem kapok levegőt. Persze majdnem elütöttek a parkolóban, aztán majdnem pofára estem egy lehullott falevélben (igen, bizony...), egy bácsi elmesélte nekem, hogy azért szebb volt a város az ő fénykorában, és végül leszólított a partiőrség is. És akkor igen, ott a buszmegálló, VÉGRE. Persze a busznak csak a hátsóját látom. Van 10 percem, mit csináljak? Elővettem régi szokásomat. Nem tudom, miért, de imádok a buszmegállók plakátjainak keretéhez dőlni. És akkor a semmiből előkerülve egy helyes humoros rám nevetett és azt mondta: "Jó választás." Na itt már féltem. Aztán kiderült, hogy a plakát, amit támasztottam, George Clooneyt ábrázolja és már nem tudom, mit reklámoz, de valami olyan szöveg volt rajta, hogy GC ezt választja vagy valami hasonló. Nos, az egóm azóta is nő, és még mindig mosolygok, ha eszembe jut... Szar nap volt, de ezért megérte.

Lányok, menjetek és válasszatok ti is! ;)

Egy olyan napon, mikor összeesküdött ellenem a világ, nem is lehet jobb barátom, mint Taz.

Gyermekek ijesztgetésére kitalált szörny. VAGY.  Félelmetesnek látszó dolog vagy személy.

Az én mumusom egy véletlenségből megismert személy, aki véletlenül mindig gondolkodásra késztet, aki véletlenül jól mesél, aki véletlenül kiismerhetetlen számomra , aki véletlenül úgy viselkedik, hogy véletlenül se tudjak mellette véletlenül jól viselkedni, akiről véletlenül derült ki, hogy kedvelem, és aki véletlenül néhány havonta darabokra esésre késztet, hogy miután összeraktam magam, direkt kezdhessem elölről az egészet. Ettől lesz az én mumusom félelmetes. És a tiétek?

Hangos ember vagyok és így szeretem magam. Szeretek időnként fület sértően hangosan kacagni és azt is szeretem, mikor ez átcsap abba, hogy a rajtam nevetőkön nevetek. És ha egyszer elkezdem... ki tudja, mikor hagyom abba. :)

De vannak olyan helyzetek is, amikor szeretek csak csendben megbújni. Hallgatni mások beszélgetését, mások kedves hülyeségeit, és csak mosolyogni rajtuk magamban. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha valami béke szállt volna meg és egészen lenyugszom.

A baj csak az, hogy a barátaim többsége a decibeleimhez társítja a vidámságom mértékét (vagy mértéktelenségét). Így mikor élvezhetném mások hangját, ők inkább azzal állnak elő, hogy "Mi a baj?", "Jól érzed magad?" és még sorolhatnám. Persze jól esik, ha figyelnek rám. DE. Mikor fél órán belül saccperkábé huszadszor hallom őket, akkor a végén tényleg baj lesz. Persze nem teremtek le senkit, hogy hagyd már ezt, jól vagyok, hanem csak udvarias-nyugodtan azt válaszolom: semmi baj. Nos, nyilván nem vagyok elég meggyőző.

Én csak azt szeretném, ha nem lennék beskatulyázva akkor-vidám-ha-hangos emberként.

Majd ha egyszer olyan szar lesz nekem, mint egyszer volt Bridzsit Dzsónsznak, akkor én ezt választom Chaka Khan helyett. Jobb rá egyedül vodkával kiütni magad és várni, hogy a farkaskutyák megegyenek... :)

Egyébként a zenemű minimum két hete zakatol a fejemben.

Mindenki ismeri a tökéletes Őt a mesékből (amiket kislánykorunkban olvastunk, és amik miatt ma, kevésbékislánykorunkban annyit szenvedünk). Van fehér lova meg egy fél királysága, és megcsókol, ha az alma a torkunkon akadt vagy ha túl sokáig alszunk vagy ha miénk az üvegcipellő. Felejtsük el. Szerintem ilyen ne is kelljen.

Nekem van Őm. Több is. De ne tessék félreérteni.

Van a pirospulcsi Ő, akiben szeretem, hogy okos és közben elég őrült. Meg persze cuki a pulcsija.

Van az ezermester Ő, akitől csak tanulni lehet, de túl szótlan a kiismeréshez. Viszont jól mesél és imádom a szemeit.

Van a C-tervem. Külön kategória. És mindenki szereti a terveket... :)

Van a desperado Ő, aki annyira már nem desperado, de még mindig nyaggat, hogy énekeljek neki, és jobb napjain dörömbölve jön be a szobába és élete szerelmének hív.

Van az ért-a-nőkhöz Ő, akivel meg mindig csak verbálisan szexelünk.

Aztán van az őrületbekergetős Ő, aki nagybetűs Pöcs nagy egóval és kisebbségi komplexusokkal, de mindig számíthatok rá, ha beszólogatós kedvemben vagyok.

Meg van az alfahímes Ő, akit kicsinyítő képzővel szólítunk a nevén, aki tróger és hangos és időnként pokolbakívánós, akit beragasztanál a szobájába, de ő a legnagyobb pozitív csalódás, akivel eddig összehozott az élet és sokszor egészen meglepő dolgok derülnek ki róla. És aki már odébb költözött.

Aztán van még a mackós Ő, a hmcs-Ő, az ugyanazzal-a-busszal-utazunk-minden-nap-Ő, és még sorolhatnám...

Igazából nem tudom, jó-e, ha ennyi van belőlük. De aztán mindig az jut eszembe, hogy Ők olyan emberek az életemben, akiknek a gondolatától is kivirulok. Ez pedig hatványozottan mellettük szól. Amellett, hogy szükségem van rájuk. Mindenkinek szüksége van Őkre. Csak van, aki rajongása tárgyainak hívja őket.

Azt szeretem a mjúzikmásínomban, hogy mindig tudja, mire van szükségem. Ma is megkaptam, amire vágytam... :)

Egyszerűen zseniális, hogy ez a szám pillanatok alatt képes életet varázsolni belém. Akkor is, ha először nem igazán akarom jól érezni magam abban, amit pedig már előre elterveztem. Igazi csajos zene ... és persze klasszikus. Küldöm minden lánynak, aki szereti! :)

Lábjegyzet: És hihetetlen, de van neki jó feldolgozása.

Mert inkább még csak szokás. Hogy szinte minden héten főzöcskézünk/sütögetünk valami egyszerűt és finomat a koliban. És aztán úgy tizenöten neki esünk. És szerintem tök klassz, hogy abból indult, hogy én másoknak főztem.

Mert szeretek másoknak főzni, mert jó, amikor elégedetten és teli hassal vigyorogva beszélgetünk az asztal körül. Mert jó az, amikor együtt vagyunk.

Itt van ő és imádom. (Bár remélem, nem csak a magam nevében beszélek...)

Nagy. Imádom megmarkolni. Imádom megmarkolni, amikor forró. Sokat kibír, igazi harcos típus. Kívülről színes. Belülről is... Sosem elég belőle. És ami a legjobb benne: a seggére van tetoválva a neve.

Mi örököltük a pöcsöktől, akik örökölték a macsóktól. Rwrááááurrr.

Csak mindig akkor vár mosásra, mikor használnám. Bár már mostam fogat, nem ihatok teát belőle. Különben is késő van.

Érdekes, hogy mi mindent képes vagyok összehallgatni, de a legvégén mégis mindig visszaérek a régi klasszikusokhoz. Most épp ehhez. Hiába, apám lánya vagyok.

Szóval oké, hogy rosszak a kritikák. Ez nálam nem jelent semmit, sőt, általában nálam fordítva van a dolog. De egy rohadt herripottert hogy lehet így elcseszni... Konkrétan szerintem forgassuk újra. Akarom a régi szereplőket. Ha már sorozat, legyünk következetesek. És ne égessünk fel házakat azért, hogy valami látványelem is legyen benne, és ne hagyjunk ki olyan momentumokat, amik nélkül érthetetlen lesz a történet. Vagy hagyjuk ki, csak ne hívjuk herripotternek. És John Williamset szeretném zeneszerzőnek és semmiképp sem David Yates-t rendezőnek. És valaki írjon már normális szöveget.

Mindenesetre vicc, hogy végigröhögtem a filmet a "legtragikusabb" pillanatokban is, és húszpercenként időcsekkoltam a mellettem ülővel.

Köszi Lil, élmény volt veled, mint mindig! :):):)

Ja, és aki eddig nem látta, ne is nézze meg.

Hazudnék, ha azt mondanám: akaratomon kívül kerültem be ebbe a körbe. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám: nagyon be akartam kerülni.

Viszont. Olyan emberekkel kerülök kapcsolatba, akiket eddig még józanul is megpróbáltam elkerülni. És most velük töltöttem egy estét - teljesen hivatalosban -, és jól esett. Biztos, hogy tudok értelmesen bólogatni jó sok ideig. Meg az is biztos, hogy félreismertem őket.

Nem állítom, hogy jó előítéletesnek lenni, de van, amikor hasznos. (Keleti pu., hajnali 3, szembe sötét idegen a sötét homályban sötéten közelít...) De nem mindig jó, sőt, általában nem az. Persze annál jobb érzés rájönni, hogy tévedtél.

Jó olyanokban meglátni az embert, akikben egészen eddig nem akartad. És ezzel együtt nagyon jó érezni, hogy kezdődik veled valami új. Végre.

Jó érzés egyszercsak észrevenni, hogy másfél órája mosolygok.

Szóval az valami elképesztő vigyorra serkenti az ember fiát/lányát, mikor egy hosszú napot úgy fejez be az egyetemen, hogy a teremből kifelé menet az utolsó agyáig elhatoló kép az, amint a professzor úr rávigyorog a hallgatóra annak örömére, hogy felfedezte annak piros pöttyös mintájú pulóverét.

Hisztek az álmokban?

Tudom, hogy hülyén hangzik, de én igen. És ennek megvan az oka is. Mert nem maradhatok közömbös, mikor álmodom valamit, és néhány nappal/héttel később az álombeli párbeszéd szó szerint hangzik el a valóságomban.

De még ha nem is így állnék hozzá, azért az elmúlt egy hónapban akkor is elgondolkodtam volna a dolgokon.

Álmodta már valaki heteken keresztül minden éjjel azt, hogy az egyik barátját/családtagját megölik? Minden reggel arra ébredni, hogy fájdalmat,feszültséget és ürességet érzel, aztán lassan bevillannak a képek is... Senkinek nem kívánom. Mint ahogy azt sem, hogy sírva arra ébredjen, hogy álmában megerőszakolták.

Azt hiszem, figyelmeztetés. A kérdés csak az, mire kellene (jobban) odafigyelnem.

Az imént láttam egy filmet, amiben szemmel falták az emberek egymást. Ú. Aztán az jutott eszembe, milyen rég is faltam én úgy igazán szemmel. Pedig jó dolog néha elkurvulni...

Tegnap veszettül sokat ittam, most meg nagyon reggel van és ez esik jól a lelkemnek.

Köszönöm, Ed!

Michael Buble. Jó feldolgozásai vannak.

És ma már sokszor hallgattam, és kedves Edem épp most jelentette ki, hogy ez milyen jó kis vetkőzős szám.

Vannak számok, amik jól szólnak együtt.

Ismeritek a harmonetponthut? Van egy nagyon vicces szolgáltatás, amire ha beregisztrálsz, minden nap küld neked egy ímélt, h "mi hatja át a mai napod". Az enyémet ma a penitencia. Egyébként viccből indult az egész, de be kell vallanom, néha elképesztően bejön, amit mond. (Ezt ne mondjátok el senkinek.) Mondjuk a mait még nem egészen tudtam hova rakni. (Ezt se mondjátok el senkinek.)

Az mindenesetre biztos, hogy ma nemtudommilyen napom volt. Az egész teljesen normálisan indult. Nem tudsz elkésni az órádról, aztán lógsz a következőről, aztán az utána lévőn meg elalszol. Aztán mikor késő délután jössz haza, már érzed, hogy valami nem olyan, mint máskor, valami történni fog. És tényleg. Este hivatalosban voltam, a kacérkodó gondolataim valósággá váltak, több emberben (nagyon) kellemesen csalódtam - persze ettől még annyira nem kedvelem őket. Ja, és a legfontosabb: titkos szövetséget kötöttem. Rég éreztem, hogy része vagyok valaminek, és nem is hittem volna, hogy ez ennyire hiányzott. Pedig de. És most úgy érzem, mára összeállt a világ.

Szóval most vagy kicsillagozok egy sort, vagy mindenki odaképzeli, amint ékesen elküldöm a BKV-t sóhivatali látogatóba. Nyilván túl fáradt voltam, és nyilván nem az utolsó esti vonattal kellett volna eljönnöm Veszprémből, és nyilván lehettem volna előrelátó már a múlt héten is. Most akkor már csak az a kérdés, hogy miben fájna a magát rohadtul dinamikusnak tartó vállalatnak, hogy miután olyan jó nagyon kielégült, hónap elején vasárnap este ne zárja be a pénztárt este 10kor, ha tudja, hogy a szombathelyi gyors "előreláthatólag negyed órát késik". Na akkor övék lenne szíves megértésem. Ezért most el kellett használnom egy jegyet, és holnap majd még egyet, mire olyan helyre jutok, ahol bérletet is árulnak. Mert persze én rendes polgár vagyok és nem bliccelek. (Minek tenném, úgyis elkapnának...)

Lábjegyzetben megemlíteném, a vonat csak 12 percet késett és azt is a pályafelújítás miatt. Szinte pontos. A végén még ráfogom, hogy siet.

Lábjegyzetben azt is megemlíteném, hogy az ellenőr viszont sosem aluszik.

Kell hozzá pislákolás meg egy pasi.

Azt mondják, a probléma megoldásának első lépése, hogy felismerjük a problémát. Pipa. Tegnap viszont megtettem a másodikat. Folyton az (volt) a bajom, hogy nincs körülöttem társaság. Nos, este nagyot beszélgettem, de a lényeg inkább az volt, mikor leküzdöttem magamban a gátat, és ha csak egy puszira is, de találkoztam egy kedves ismerőssel. És nem az számít, hogy hány sör volt benne, és hogy baromira nem fog emlékezni, vagy hogy mennyire volt kedves vagy meglepett, nem. Az számít, hogy elmentem. Cselekedtem.

Keane békés. Nincs hozzáfűznivalóm. Aki akarja, itt.