Mert most báb vagyok. És túl rég óta várom a tavaszt.

Jó néhányan joggal mondhatnák, hogy nincs okom panaszra, mert az ő gondjaik sokkal nagyobbak az enyémeknél. Én mégis úgy érzem, hogy az elmúlt sok hónap alatt az derült ki, hogy az a gubó (tetszés szerint hívhatnám még mókuskerékrendszernek is, de akkor nem stimmelne a biológiai hasonlat) csak akkor reped meg picit, amikor azzal a néhány közeli barátommal vagyok, akik a Pokolból jöttek.

(Ez persze felveti a kérdést, hogy miért csak velük? Mert velük nem érzem az időt, és mert ők az egyetlenek*, akik igazán ismernek, akikkel bármit csinálhatok, akiknek bármit mondhatok, semmin nem lepődnek meg. Akik úgy szeretnek, ahogy vagyok. Talán bennük bízom a legjobban. Pedig már öregek vagyunk, mint az országút.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.