Része lettem egy társaságnak, amiről nem tudtam eldönteni, hogy része akarok-e lenni.

Miért? Mert minden próbálkozásom ellenére még mindig előítéletes vagyok. Mert ez a társaság a feje egy közösségnek. És mert ez a társaság csupa-csupa olyan taggal büszkélkedhet, akikkel igyekeztem nem egy körben forogni. Időnként a mai napig felmerül bennem a kérdés: mit is keresek én köztük?

Aztán feleszmélek: az a kevés, amit kaptam tőlük, sokkal több, mint aminek látszik.

Miért? Mert eszembe juttatták, hogy csapatban dolgozunk. Mert vannak hivatalosabb és kevésbé hivatalos pillanatok, de bármelyikről is legyen szó, mindig meglepnek a viselkedésükkel. Mert kiderült, hogy ők is halandó emberek. Mert kiderült, hogy nem kell beinni magam közéjük - elég, ha csak beszállok a közös nevetésbe. És mert bemegyek egy szobába, ahol ketten is figyelnek rám és azt éreztetik, hogy egyenlő vagyok velük. Én meg szeretek naiv lenni és elhinni, hogy tényleg így van. Csak egy kis időre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.