A legkedvesebb gyermekkori emlékeim a nagymamám konyhájához kötődnek. Mama süt, főz, és mindenki más meg ül körülötte - esetleg segít neki. De a lényeg az volt, amit láttam és átéltem: egy rakás szeretnivaló idióta nagyon kis helyen nagyon jól érzi magát. Számomra az étkezés ilyen értelemben szent. Mert ebédkor együtt volt a család, bármiről lehetett beszélgetni és bármin lehetett harsogósakat nevetni... :)

Talán ebből fakad az a kényszerem, hogy ipari méretekben főzzek másokra. De csak azokra, akik mutattak valami értékelhetően őrültet magukból. Azt hiszem, nálam ez a kölcsönös elfogadás és befogadás állapota, aki ideért, jó helyen van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.