Ez volt az igény: "Paci! Nekem olyan macska kell, akivel fel lehet mosni a padlót!"

Aztán szembejött velünk az alábbi leíráshoz tartozó tünemény:

"Dödölle
A csapat legnagyobb és legvilágosabb színű tagja. Cirmos kislány. Egészséges kismacska, de a többiekhez képest a világ lustájának tűnik. Arrébb lehet görgetni a kövezeten és ki se nyitja rá a szemét, csak elégedetten dorombol, mintha az egész cseppet sem zavarná (valószínűleg nem is teszi). Nagyon bújós, dorombolós cica, aki imád kézben lenni, és minden mennyiségben elviseli a pocakolást, abajgatást."

Aztán volt nagy szervezkedés, szurkolás, és végül örülés, mert megkaptuk!

Mikor elhoztuk, a leghasznosabb tudnivalóval indítottak minket útnak: ha nem tudjuk, hol lehet Dödi, rázzuk meg a száraztápos zacskót, arra biztos előjön - feltéve, hogy nem durmol valahol (bárhol..), mert akkor szarunk a világra.

Az első két napot igazán hősiesen viseltük, ahhoz képest, hogy legalább három új helyen jártunk, mert persze a család minden tagjának muszáj minket azonnal megnéznie, és még oltást is kaptunk, aztán még a hülye zörgős-zötyögős kocsival is vissza kellett jönni a nagy büdös fővárosba. Itthon gyakorlatilag nyitott szemmel dőltünk el sózsák módjára, annyira ki voltunk ütve. 

Kiderült, hogy imádunk Apával és Anyával aludni, aztán hajnalban - rendszeresen az ébresztő előtt egy órával - elkezdeni ugrálni rajtuk, rágni a lábuk, bebújni és hancúrozni a takarójuk alatt, arcukba mászva puszilgatni őket. Mert sokkal fontosabb a szeretgetés, mint az alvás. Kuntun! Persze időnként elvetjük a sulykot, és már hajnali fél 1 körül elérjük, hogy kitoloncoljanak minket a másik szobába... Apa és Anya ilyenkor bazi mérges, de reggel meg nem győz imádni minket!

Napközben aztán Anya általában elmegy a dógozóba, és Apa marad velünk itthon. Néha egyedül maradunk, de azt ügyesen átvészeljük a legjobbal, amit tehetünk: alszunk! És rendesek vagyunk, mert mindig írunk Anyának a dógozós ímélre, hogy mit műveltünk már aznap!

A kedvenc időtöltéseink közé egyébként az elemek görgetése, a zörgős kindertojás kergetése, a szabász-varrász mérőszalagba való betekeredés tartozik, de előszeretettel vadásszuk a földön heverő tollat, bámulunk kifelé a kertbe, mert ott aztán mozognak a levelek, röpködnek a pillangók, és furi disznó nagy macskák osonkodnak az ablak előtt. Meg persze imádunk a kukában ücsörögni a már előlünk becsukott zacskón, felmászni az összes létező szárítóra és száradó ruhára. És előfordult már, hogy két mellső lábunkkal kapaszkodva lógtunk az étkezőasztalon, Anya lábán, a szekrénytetőn lévő kartondobozokon, vagy jöttünk le travizva a gardrób és a matracok között. 

Persze lényeg a lényeg: bármit is csináljunk, sosem mi voltunk, ott se voltunk, elspurizunk, mielőtt lebukhatnánk, hogy aztán a bűntény felfedezése után közvetlenül ártatlanul csincsogó, hatalmas szemekkel nézve kerüljünk elő, mintha mit sem tudnánk a dologról. És hogy biztosan ártatlannak tűnjünk, mindig bevetjük mellé a csipogásnak álcázott miákolást is, amitől Apa és Anya mindig elolvad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.