Emlékszem, mikor kilencedikben vagy talán tizedikben levelezőfüzetben cseréltünk eszmét a barátnőimmel. A kérdés az volt, kinek mi a zsánere. A vita tárgya aztán az lett, van-e egyáltalán olyan, hogy zsáner...

Akkor (amikor még fiatalok és khmmm csinosak voltunk :P ) leírtam a többieknek azt, ami nekem akkor bejött. Persze azok a fiúk is megöregedtek felnőttek, és ma már úgy érzem, el is vesztek, a mai nálamnál fiatalabbak között pedig már más hódít - vagy én is idősebb lettem és nem látom azokat, akik olyanok lennének, mint az egykori srácaim.

Aztán jött az a korszak, amikor azt gondoltam, nincs zsánerem. Meg hogy úgy általában senkinek sincs. Nem is lehet. Mer' értékeljük már a belsőt.

Aztán meg egyetemista lettem. Felkerültem a fővárosba, rengeteg új ember, rengeteg új arc, rengeteg impulzus. És ahogy elkezdtem felvenni a ritmust és egyre jobban körülnéztem, ismét formálódott a dolog bennem.

Hogy ma mit gondolok? Jó kérdés. Általában attól függ, mit kaptam/láttam/tettem/stb. aznap. De ha általánosítanom kellene, azt mondanám: van is zsáner meg nincs is. Vannak típusok, amik megfognak - kevésbé vagy jobban annál, mint amennyire kellene... De ezzel szerintem mindenki így van. Az egész dolog egy mérlegen van, és nem állítanám, hogy nem számít a külső, sőt. De általában sosem tudom eldönteni, éppen mi nyom többet a latba.

És mégis van egy, amit ki kell emelni. A kiemelt kategóriában futók elképesztően vidámak, elképesztően trehányak, elképesztően őrültek, elképesztően csincsogó szemekkel tudnak elképesztően vigyorogni, elképesztően okosak és általában elképesztő módon tudnak zavarba hozni azzal, hogy olyan dolgokról kell mellettük gondolkodnom, amikhez néha gyereknek érzem magam. Ők azok, akikre azt mondom: JELENSÉG.Akik a nagyiról raknak fel képet az ívivre. Akik gyermekként olyan k isfiúk voltak, akikre azt mondtam volna: "te jó ég, de ennivaló... biztosan őrületbe kergeti a családját!", és akik a mai napig ilyen fiúk is maradtak. Akik pofátlanok, és egyetlen hibájuknak is a szerénységet tartják (ez valami pasibetegség lehet...), de akiknek még sosem tudtam nemet mondani. Mert nem lehet. Mert ellenállhatatlanok.Hogy mi különbözteti meg őket a többitől? A legfontosabb: ösztönösen bízom bennük. És hány ilyennel találkoztam eddig az életemben? Hárommal, talán három és féllel. Ez sok vagy kevés?

Nektek van ilyenetek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.