Csak mert ez a szám olyan, mint az ember, aki ma boldogított: kiborító és mégis magával ragadó.

A mai hihetetlenül izgalmas és élménydús nap tökéletes megkoronázásaképpen este 9 után Eddel egészségügyi öngyilkosságot kíséreltünk meg és elmentünk hintázni. És majd odafagyott a seggünk. De azért jól esett... Mert amikor hintázol, szabad vagy, de ott a lánc, amiben kapaszkodhatsz.

Aztán közben magamban arra eszméltem, hogy ha most tárgy lehetnék, hinta lennék. Végletes és billegő. Tiszta szerencse, hogy még választhatok is: körhinta?, libikóka?, vagy csak a sima hinta? Ma mindez egyszerre. (Tudom, ez némi visszalépést mutat ahhoz képest, hogy a múltkoriban épp a Willendorfi Vénusznak készültem, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle...)

Mi a legnagyobb furcsaság? Kihintáztam magamból a hintát. Még ha csak rövid időre is.

Az a nagy baj az érintéssel, hogy nem csak fizikai szükséglet.

Emberek, ébresztő!!! Tudom, hogy nem vagyunk egy kimutatjuk-az-érzelmeinket-nemzet, de azért próbáljuk meg! Hogy tudunk úgy élni, hogy nem mutatjuk meg a másiknak: igenis kedvellek?!

Nem tudom, mások hogyan bírják, de én megpusztulok. Akkor, mikor nincs, akit csak azért és úgy-annyira lehetne megölelni, megsimogatni vagy megfogni a kezét, mert az jól esik. Félreértések nélkül. Úgy, hogy nem hívják hozzád rögtön az orvost.

Eszterke, köszönöm, hogy te érted. Ti többiek meg érintkezzetek! Mindenkivel.

Igazából az összes számuk ugyanolyan, de ebben a srác pont úgy zongorázik pont azzal a mikrofonnal, ahogyan kell. Semmi rosszra ne gondoljunk...

"Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? […] Ha Téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül borgőzös állapotban…"

Mert amikor majd olyan befolyásos anyakirályné leszek, akit holmi balga császárok sértegetni mernek, az én kicsi fiam, nem mellesleg az ország királya ily szavakkal fog becsületem védelmére kelni.

Ülünk - fetrengünk és szenvedünk - , érdekes a nyestbőradó meg a praesentia specialis is, mint a szürkeállomány felépítése és hogy mi történt a krétában, de azért ránk süt a napocs olyan picit éppen melengetősen és nem túl vakítóan és mosolygás van.

Én inkább csak azt javaslom, idén legyünk még őrültebbek és igyekezzünk még több apróságban örömöt lelni! Mert megérdemeljük.

1. Ma apáéknál "karácsonyoztunk" és jó volt. Emiatt meg bűntudatom van, ami nem normális.

2. Komoly beszélgetések egyik oldala vagyok. Egyre gyakrabban. Biztosan azért, mert öregszem.

3. A kettő majd talán összefügg.

                                                          ***

Hatéves korom körül a szüleim elváltak. Azt hiszem, tudom, miért, de azért inkább mégsem. Mert egy hatéves gyerek nagyon sokat felfog a körülötte lévő dolgokból. Viszont nagyon sokat nem úgy fog fel, ahogyan az valójában történik.

Nagyon sokáig laktam csak anyával és húgommal - talán túl sokáig is. Ezzel nem bántani akarom őket, csupán így van, nem tudunk ellene semmit tenni. Sokáig haragudtam valamiért apára, bár így utólag nem tudom az okát. Anya formált, ő állt előttem, mint egy követendő példa. Aztán történtek változások, minden még sokkal rosszabb lett, aztán minden jobb lett, aztán a jobb nem lett jobb, csak másképp volt jobb. 22 évesen pedig úgy érzem, szétszakadok.

Anyám nem beszél a húgommal. Anyám nem beszél az apámmal. Apám nagyon is beszél a húgommal, aki viszont nem nagyon beszél anyámmal. Mindenki mutogat a másikra. Egy valamit megtanultam eddigi csekély tapasztalataimból: ha gondod van, beszéld meg. Akkor is, ha nem látod értelmét, akkor is, ha biztos vagy, de akkor is ha bizonytalan. Kiderülhet, hogy más is az. Ennek ellenére most meg itt állok az egész közepén, és bármit csinálok, minden rosszabb lesz. De nem szállhatok ki azzal, hogy már pedig ez nem az én gondom, mert az. Nagyon is.

Az egészben pedig az a legszebb, hogy az esetek elképesztő többségében úgy érzem, döntenem kell oldalak között. Támogatnom kellene anyát, akinek - végre - változások vannak az életében. A bökkenő, hogy nem olyanok, amikre én gondoltam. De neki jó. Csak iszonyatos érzés nem tudni kiállni olyan mellett, akitől függök. Teljesen. Ugyanakkor az történik, hogy elkezdtem apám módján gondolkodni. És sokkal jobban tetszik. Amikor szóba kerül a Jövő, akkor meg bambán ülök. Mert egy részem helyesli azokat a dolgokat, amiket anya mesélt a múltról. Aztán hallom a másik oldalt, és azt is helyeslem. A kettő viszont gyökeres ellentéte egymásnak.

Kinek van igaza???

Az otthoni három nő-felállás szétesett. Ez közelebb hozott minket apával. De körülötte sincs egység. A jövőképem meg egyre sötétebb.

Próbálom magam azzal hitegetni, hogy nem számít a múlt, a jövőre kell koncentrálnom. Néha megy. De nem elégszer. Hogy mi az oka? Talán én magam. Mert amíg úgy gondolom, hogy az az én, aki most vagyok, nagyon jelentősen a régi tapasztalataim eredménye, addig nem szabadulhatok a múlttól, még akkor sem, ha akarok. Amíg úgy gondolom, hogy a múltamnak köszönhetően vagyok olyan, amilyen, addig fontos a múltam. A jövőben mit szeretnék? Bizonyos dolgokat konkrétan tudok. Tudom, miket és kiket szeretnék magam körül, tudom, hogy hogyan akarom csinálni, tudom, hogy milyen akarok lenni. Ezek viszont azok a dolgok, amiket azért tudok, mert a pontos ellentétei azoknak, amik régen voltak vagy most vannak.

A múlt nem fényes, a jelent erősen befolyásolja, viszont a kettő alapján képzelem a jövőt. Most akkor mi legyen? Amíg nem találom meg az egyensúlyt, addig nincs nyugalom.

Nem érzem magam biztonságban.

Hölgyeim, ismerjünk magunkra a dalban!

(És igen, még mindig szerelmes vagyok Robba... ;) )

Ma egész nap ontottam magamból a hülyeséget. Kicsit (vagyis inkább remélem, csak egy kicsit) mentem agyára Ednek, és vihogtam minden szaron, hintázva hátrazúgtam a székkel, ami kb harmadikos koromban fordult elő velem utoljára, és webcamon vihogtam a legjobb-de-nem-a-legkedvesebbel, meg összeszámoltam az aktuális szerelmeim, és gitárnak használtam a combom és járt a szám, mint a kacsa ellentétes pólusa, és... nem merem folytatni a felsorolást. Szóval inkább csak ráfogom a szülimásnapra és a hóesésre. Meg a bögre bóléra. Meg arra, hogy felkelés után kicsivel már űrhajósat játszottunk a szobában.

Azért a remix, mert az eredeti alapjából hiányolom a csattogást.

Sosem értettem, emberek miért hozzák nonverbálisan tudtomra, hogy (fel)ismernek, ha aztán nem köszönnek. Meg zavarkolódva néznek.

A nagy kérdés csak az, miért érzem úgy, hogy játszunk...és miért nem tudom, mi a tét? Végül pedig:  miért élvezem???

Ma ezt találtam és bejött.

Csak úgy összepasszol.

Emlékszem, mikor kilencedikben vagy talán tizedikben levelezőfüzetben cseréltünk eszmét a barátnőimmel. A kérdés az volt, kinek mi a zsánere. A vita tárgya aztán az lett, van-e egyáltalán olyan, hogy zsáner...

Akkor (amikor még fiatalok és khmmm csinosak voltunk :P ) leírtam a többieknek azt, ami nekem akkor bejött. Persze azok a fiúk is megöregedtek felnőttek, és ma már úgy érzem, el is vesztek, a mai nálamnál fiatalabbak között pedig már más hódít - vagy én is idősebb lettem és nem látom azokat, akik olyanok lennének, mint az egykori srácaim.

Aztán jött az a korszak, amikor azt gondoltam, nincs zsánerem. Meg hogy úgy általában senkinek sincs. Nem is lehet. Mer' értékeljük már a belsőt.

Aztán meg egyetemista lettem. Felkerültem a fővárosba, rengeteg új ember, rengeteg új arc, rengeteg impulzus. És ahogy elkezdtem felvenni a ritmust és egyre jobban körülnéztem, ismét formálódott a dolog bennem.

Hogy ma mit gondolok? Jó kérdés. Általában attól függ, mit kaptam/láttam/tettem/stb. aznap. De ha általánosítanom kellene, azt mondanám: van is zsáner meg nincs is. Vannak típusok, amik megfognak - kevésbé vagy jobban annál, mint amennyire kellene... De ezzel szerintem mindenki így van. Az egész dolog egy mérlegen van, és nem állítanám, hogy nem számít a külső, sőt. De általában sosem tudom eldönteni, éppen mi nyom többet a latba.

És mégis van egy, amit ki kell emelni. A kiemelt kategóriában futók elképesztően vidámak, elképesztően trehányak, elképesztően őrültek, elképesztően csincsogó szemekkel tudnak elképesztően vigyorogni, elképesztően okosak és általában elképesztő módon tudnak zavarba hozni azzal, hogy olyan dolgokról kell mellettük gondolkodnom, amikhez néha gyereknek érzem magam. Ők azok, akikre azt mondom: JELENSÉG.Akik a nagyiról raknak fel képet az ívivre. Akik gyermekként olyan k isfiúk voltak, akikre azt mondtam volna: "te jó ég, de ennivaló... biztosan őrületbe kergeti a családját!", és akik a mai napig ilyen fiúk is maradtak. Akik pofátlanok, és egyetlen hibájuknak is a szerénységet tartják (ez valami pasibetegség lehet...), de akiknek még sosem tudtam nemet mondani. Mert nem lehet. Mert ellenállhatatlanok.Hogy mi különbözteti meg őket a többitől? A legfontosabb: ösztönösen bízom bennük. És hány ilyennel találkoztam eddig az életemben? Hárommal, talán három és féllel. Ez sok vagy kevés?

Nektek van ilyenetek?

Pokolra jutok érte és minimum kötél általi halálra ítélnek, de élvezem, amikor hajnalban kihajolok a folyosóra és csendben maradnak a hangoskodó ittas libákok. Pedig meg sem szólaltam...

itt a nevem a maga tizennyóc betűjéve'. aszt má' lenyeeetem h a hülyék nem képesek a vezetékes részt olvasás meg rohadt rákérdezés nélkül leírni, de az bazze h aláírkálom neki a mélt, odavésem h bettina bzmg bettina, erre a kívül-titkolt-belül-szőke agyával válaszol h b-r-i-g-i-t-t-a... helybő' a dunába vázz.

**

Szóval kérdem én, emberek!: hová tűntek a képességeink? Hétéves korunkra tudunk olvasni, írni. Utána mit művelünk??? Volt egy tanárom, aki mindig azt mondta: "értő olvasás, olvassuk már, mi van odaírva!" (Mert van még hely az ötödikben és nem muszáj gimnáziumba járni...) Hát, igaza volt.

(Most jön a mennyi hülye ember van rész, de csak gondoljátok oda, nem írom le, hosszú lenne, engem meg várnak a kavicsaim.)

Klassz lenne, ha csütörtökökre nem kétszer brigittáznának le ugyanazon a héten. Az a húgom neve... És még csak nem is hasonlítunk.

Kiemelném a mai nap eseményei közül:

1. Majdnem sikerült nem elkésnem. Tényleg csak icipici pár perc volt. És gyakorlatilag még el sem kezdődött. Tízes skálán nálam ez legalább tizenkettőt ér. Aki ismer, tudja.

2. Úgy lódítottam a kezemet a magasba - egyedül-, mint a magára (túlságosan) büszke elsős, aki tudja, hogy ő volt a leggyorsabb és legokosabb, amikor végre valahára felcsendült a hőn áhított kérdés az előadó szájából: "Vannak itt tanárszakosok?" 10/15

3. Megbuktam. Már a vizsgaidőszak előtt. Tehát az úvére tanulok, tehát az előadásból megbukom tudatosan, hogy megcsináljam mindkét tárgyat. Tiszta izgalom és merő megfontolás. Szeretem az egyetemet. 10/10 - nem csalódtam magamban...

...már csak azért sem, mert:

4. Hivatalos(?) gyűlés nemhivatalos utóéletén két fél pohárka pezsgőtől olyan nagyon hűdejólett nekem, hogy csak na! Csak azok a fránya titkosan-ugyanazt-gondoljuk-és-ezt-nonverbálisan-meg-is-osztjuk ténykedések... nem lesz ez így jó. 10/túlsok

5. Egy vushilevessel és sok szobatársakat kikészítő bebizonyítom-hogy-nem-vagyok-részeg(-"csak-egy-kicsit") monológokkal később eléneklem anyámnak A börtön ablakában című nótaszerzeményt legelőhősei módra mobiltelefonon. 10/2

Szóval most neki állok és tanulok a holnapi aktualitásra.

******

És most később van és épp korfát csinálok és eszembe jutott a mai nap legklasszabb dolga: egymás után kilencvenszer (nem, nem írtam el, tényleg kilencvenszer) szignózhattam a nevem :) Az ilyen napokon szeretnék valami egyszerűnevű halandó lenni...

Azt szeretem benne, hogy bármikor képes megvigyorogtatni... :D Hallgassátok meg, és a végére már együtt énekelhetjük! Juppiiiiiiiii!!!

Napok óta hülyeségeket rosszakat álmodom, akár két másodperc alatt az előadáson is, a buszom majdnem elüt egy szirénásautót pusztán mert a vezető úgy gondolja, még befér előtte a narancssárgáshalványrózsaszínű lámpánál... És most meg ülök az asztalnál és a polcról alászállt egy valami tárgy és akkorát sikítottam, mint már rég nem, és azóta is visszhangzik a fejemben. (És épp Muse - Time is running out szól.)

Norah örök. És ez szólt, amikor az előző bejegyzést írtam az előbb.

Aki ismer, az tudja, hogy a nehezen ébredős kategória vagyok. Nagyon. Ebből kifolyólag pedig általában a beszélőkémnek és a mimikámnak is idő kell, hogy bemelegedjen. És mégis. Egy évben kevésszer megesik, hogy már reggel is madarat lehet velem fogatni.

A mai nap különlegessége azzal kezdődött, hogy az ágy szélén kókadozva ráébredtem: már december van! Csodák csodájára egyből megjelent a vigyorom, előbújt a hangom, és ezen szinte semmi nem tudott változtatni napközben... Még az sem, hogy megint nem értem be az órámra, meg az sem, hogy a könyvtáros néni goromba, meg az sem, hogy a metró már félig kilógott az állomásról, majd hirtelen meggondolta magát és megállt és elsötétült (mert az ő életébe is kell valami izgalom néha napján...), meg az sem, hogy hülyén állt a sapi a buksimon. Sőt! Meglepetésszerűen előkerült Juci és a szoba rögtön régi - hát, ha nem is fényében, de - hangjában tündökölt és még sorolhatnám. Az egyetlen árnyék egy hír, ami azt állítja, hogy a különös módon egyik legjobb barátomat a jövőben valószínűleg alig fogom látni. De ma december van és ennek is örülök, mert így neki sokkal jobb lesz (már nem amiatt, hogy nem lát többet... :P ), és ha neki jó, akkor nekem is.

És ma már december van és ez a kedvenc hónapom és nem csak azért, mert decemberi gyerek vagyok, hanem mert annyi lehetőséget rejt magában. Jön a Mikulás és izgulhatok a jól megérdemelt virgácsomért (mert a cipőm úgyis tiszta kosz), meg jön az a sok csúnya vizsga, amin mind leszerepelhetek, meg jön a szünet, amit végigtanulhatok, meg a karácsonyi őrület és tolongás, amit szívesen kihagynék az életemből.

De a december nekem egy képeslap, amin a gyerekek hóembernek álcázott azonosíthatatlan alakú gombócokat raknak egymásra (hogy a kutyák majd kiszínezzék...) és hatalmas dobozokat bontogatnak a karácsonyfa alatt (amiben úgyis a csomagolás széttépése a legjobb), és társasjázékozunk, és meleg kardigánban vagyunk, amit a nagyi kötött, és hógolyózunk az udvaron, vagy az utcán dobáljuk lesből az ártatlanokat, és aztán a végén meg mindent jól teleszórunk ocsmányul rikító összetakaríthatatlan konfettivel és fejünkbe száll a buborék a túl sok pezsgőből. (Meg persze kiújulnak a családi ellentétek, valaki úgyis eltöri a lábát, de megnyugszunk, mert legközelebb csak egy év múlva látjuk a kevésbé vágyottakat...de ez egy másik téma.)

És lehet hogy idealista vagyok, de emiatt a képeslap miatt szeretem annyira a decembert. (Meg a szülinapom miatt, amit elsején kellene ünnepelni, mert mire 17 nappal később lesz, addigra már nem is érdekel.) Nekem ez a kedvenc napom az évben. Mert minden december elseje valami újat jelent.

Boldog decembert mindenkinek!

Különös a város. Hihetetlen, de kezdem megszeretni. Vagyis már megszerettem. Mert mindig valami olyannal jön, amire nem számítok. Vagy ez nem is a város, hanem az élet? Ma éjjel az volt az érzésem, nem akarja, hogy hazaérjek. Persze nem a rossz értelemben.

Juci születésnapi partiján voltunk. Sok új ember, sok ismeretlen ember, meg néhány régi arc, akiket vagy ismerek vagy nem. És ahhoz képest, hogy "nem maradok sokáig...", most értem vissza a koliba. A portásbácsi úgy gondolta, ne érjem el a buszt éjfélkor, így tovább maradtam. Gyalogoltunk, beszélgettünk, gyalogoltunk, megálltunk, vártunk, gyalogoltunk, megálltunk, köztéren beszélgettünk. Aztán integettünk egy kilencszázhatosnak. Blaháig gyalog szimpatikus ismeretlenekkel, onnan a következő busz, arról elfelejteni leszállni, Jászairól séta a Dévai utcáig, ott pedig integetni a sokadik lekésett éjszakai járatnak és hazasétálni.

Biztos nem vagyok egészen normális. Éjjel nem feltétlenül kellene egyedül mozogni a városban, és mégis. Még élvezem is. Ilyenkor letisztulnak a gondolatok. Közben pedig feldolgozom a tapasztaltakat. Hogy találtam egy embert háromnegyed órára, akivel elbeszélgettem olyan dolgokról, amiről mással nem tudok. Mert vele nem ismerjük egymást. És mert hasonló dolgokat tapasztal meg, csak más köntösbe öltöztetve. Kihasználás, ha meghallgatod valaki monológját, de ő cserébe meghallgat téged? Nem hinném. Szerintem pillanatnyi megkönnyebbülés. És mégsem. Bizonyos szempontból jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. De sajnálom is, mert tudom, hogy neki is rossz.

Az én általános (és közhelyes) igazságom, hogy minden okkal történik. Az egész egy nagy katyvasz, de pont ott, pont akkor, pont vele, pont valami miatt rövid időre összeállhatnak a dolgok úgy, hogy megértsük. És akkor egy pillanatig azt érzem, hogy van értelme. Az egésznek. Várni. És közben tovább menni. Mert lehet a kettőt egyszerre is.

Ezt hallgattam, amikor még fiatal voltam.

Nem tudom, hogy lehet az, hogy minden hétre, de legkésőbb minden másodikra jut valami szar. És hogy lehet az, hogy nem tudom, hogyan legyek érzéketlen? Sokkal könnyebb lenne. Hogy lehet az, hogy folyton válaszút előtt állok, és soha nem tudom mi a jó? Mi a jó általában és mi a jó nekem? És a kettő miért nem lehet egyszerre? Miért döntök racionálisan olyanról, amiről nem úgy kéne, és miért az érzelmeim befolyásolnak, mikor az eszemnek kellene? Hogy a francba van az, hogy mindig csak én vagyok fordítva bekötve??? Miért jó a rossz és miért rossz a jó? Miért nem tudom eldönteni, hogy nekem mi a jó? Miért választom a rosszat? Miért nem akarok élni a lehetőséggel, ha adatik? Mert úgy érzem, nem helyes? Vagy mert félek? Félek kitörni a mókuskerékből, de félek is benne maradni. Elfelejtettem, hova is tartok, és nem tudom mikor történt. Jó lenne, ha nekem is elénekelné valaki, hol a sárga köves út, amit követnem kell, hogy aztán hazajussak...