Már régóta lógtam vele.

Igazából volt már sokszor/sokkal durvább is, de tegnap délután jutottam el oda, hogy meguntam, összepakoltam és éjszakára szállást kerestem magamnak az otthontól minél távolabb. És a lehető legjobb helyre kerültem: a kistesóm még sosem volt ilyen vigyorgós! Meg persze ilyen ennivalóan rossz sem... :)

Szerencsés vagyok, mert a család akármennyire is szanaszétösszevisszaszéjjel van, kiderült, hogy ilyenkor ez a legjobb és leghasznosabb tulajdonsága. Meg szerencsés vagyok, mert ahova mehetek, ott olyanok, mint én. Hangos, nevetős, beszólogatós. Hatványozottan. Család ellen legjobb megoldás a család!

Immáron hagyománynak tekinthető szerény otthonunkban, hogy minden nyárra jut egy darab lakásba beszökő sáska. A dologgal kapcsolatos megfigyeléseim a következők:

1. Ezek a dögök évről évre egyre nagyobbak. De tényleg!

2. A likvidálásnak a gyászhoz hasonlóan megvannak a maga fázisai. Sokkot kapunk, aztán majdnem összeomlunk de mégsem mert a dögnek mennie kell elvégre ez a mi lakásunk, aztán négykázláb menekülünk a dög elől. Utóbbi a legkritikusabb - ám leglátványosabb is... :) Aztán a dög elhalálozik, a lakás aurája kihomályosodik, mi pedig visszazökkenünk a régi kerékvágásba: anya eltakarítja a romokat, én pedig vihogok, ha eszembe jut a percekkel ezelőtti önmagunk! :D

Nekiálltunk táboroztatni. Pontosabban van a tábor, ahová elmegyünk néhány nap néhány órájára és próbáljuk a lurkóknak elmagyarázni/játszani/beléjük küzdeni, hogy miért is figyeljenek a természetre, környezetre és hogyan is tegyék ezt. Persze a játékokat én élvezem a legjobban! De megdöbbentő, mennyire okos és tájékozott némelyik gyerek! Meg persze rosszcsont... :D Imádom őket!!! És ilyenkor folyton rám tör a gondolat, hogy kell gyerek. Saját. Most. Azonnal. Mert rohadt nagy felelősség, de annyi pluszt kap tőlük az ember, hogy belegondolni sem merek. Kicsit klisé, de egyre inkább úgy érzem, bearanyozzák az ember életét! :D:D:D Nem tudom eldönteni, hogy a rosszaságtól imádnivalók-e, vagy tényleg simán ilyenek...

És az egészben az a legjobb, hogy már három órája eljöttem, de út közben még mindig azon vigyorgok, hogy a jövendő alfahím úgy köszön el: "Na csá, Csajszi!" (És képzeljük hozzá a járást is!)

Fárasztó nap. Tikkasztóan meleg nap. Sok-órát-békávézós nap. Rossz-helyen-leszállós nap. Későn-hazaérős-nap.

DE.

Finom-fagyis nap. Gyerekkacajos nap. Vadidegen-csincsogószépszemével-szépenrámmosolygós nap. Szeretem nap.

... egy baromi okos és baromi nagyszájú, lehetőleg cuki kerek arcú személy.

(És ha még kérhetném, Rafa legyen a klipből, amiben Shakira rám hasonlít... :D )

Olyan klassz,mikor megmutathatom másoknak, mennyire nagyon elképesztően óriásira nagyít a szemüvegem. Az meg még sokkal klasszabb, mikor azt mondják, akkora szemem van, mint egy fél disznónak bzmg. Tiszta szerencse, hogy ezt olyan mondta, akinek úgy jár a szája, mint a kacsa ellentétes pólusa.

Okvetlenül meg kell osztanom mindenkivel, hogy abban, mikor egyikünk elkéri másikunk fülhallgatóját, és a harmadikunk adja oda neki akkor, ha másodikunkét cserébe kölcsönkapja, na abban az a legjobb, hogy ez meg úgy szól, hogy... HŰ.

Régen mindig a mennybe akartam kerülni. Aztán rájöttem, hogy az úgy nem lesz jó, mert ott csak kenyér van meg víz, és úgyis az összes barátom a pokolba jut.

Aztán időről időre rájövök, hogy nem kell ilyeneken aggódnom, mert a Pokolból jöttem, oda tartozom. Ebbe bele.

Időnként rám tör a hirtelenség érzése. Mármint az a hirtelen-felindulásból-elkövetnék-valamit-de leginkább-őrültséget érzés, amikor mindenféle tudatmódosító nélkül is néhány percig úgy érzem, bármire képes vagyok. Na ez most van. Úgy negyed órája rám tört és azóta tart és azóta fogadást akarok kötni valaki túlságosan őrülttel valami túlságosan nagy őrültségről.

A legjobban pedig azért szeretem ezt az érzést, mert ilyenkor tényleg bármit csinálhatok, mindig jól sül el. Gyorsan ki kellene találnom valami húzósat... :)

Hajnali egy felé a kilátástalanság küszöbén kimondottan üdítő hallgatni. Harminckettedszer is.

Köszi, Andi!

Nasibanditák. Mármint Lil és én. Köszi, Ed!

Csak mert ma tökéletesen ilyen délutánom volt. Öröm, bódottá.

...aki kihúzta a rádiósátor áramát. Igen, ez én vagyok! Valószínűleg örökre rajtam marad... A legjobb az egészben az volt, hogy még fel is tűnt: milyen csend lett hirtelen!

I need to see me through. No comment.

A legkedvesebb gyermekkori emlékeim a nagymamám konyhájához kötődnek. Mama süt, főz, és mindenki más meg ül körülötte - esetleg segít neki. De a lényeg az volt, amit láttam és átéltem: egy rakás szeretnivaló idióta nagyon kis helyen nagyon jól érzi magát. Számomra az étkezés ilyen értelemben szent. Mert ebédkor együtt volt a család, bármiről lehetett beszélgetni és bármin lehetett harsogósakat nevetni... :)

Talán ebből fakad az a kényszerem, hogy ipari méretekben főzzek másokra. De csak azokra, akik mutattak valami értékelhetően őrültet magukból. Azt hiszem, nálam ez a kölcsönös elfogadás és befogadás állapota, aki ideért, jó helyen van.

Erről szólt az elmúlt néhány nap.

Kétségtelenül olyan voltam, mint eddig azt hiszem még sose, de kellett. Mert bennem volt. Ami biztos? Elölről csinálnám az egészet még egyszer. Mert rájöttem, hogy elindult a Muse-korszak. Mert éreztem magam egy kicsit haszontalannak is, de mindig készen álltam segíteni. Mert ihattam annyira vizezett sört, amin még én is éreztem, hogy vizezett. Mert elindultam hajnali egykor lefeküdni, és negyed ötre értem haza öt emelettel feljebbre. Mert kiderült, hogy nem csak elviselve vagyunk, hanem tényleg kedvelnek is minket. Mert szerencsére nem láttam a tárgyi következményeit annak, hogy mi lesz azzal, aki megissza a huszonhatodik tizenkettedik pálinkáját. Mert végre énekelhettem gloria gaynort. (Egy pipa! :D ) Mert a túlságosan barátságosra sikeredett köszönésemre meglepően egy ugyanolyat kapok vissza. Mert mindig pont olyannak szólom el magam, aki imád kerítőnőt játszani. Mert általam lenézett híres(?) ember nézi meg a melleimet. (Ezúton gratulálnék neki, még az unokáim is ezt fogják hallgatni... :P) Mert nem tudtam ellenállni és rágyújtottam, viszont azóta tiszta vagyok és még inkább kívánok az is maradni. Mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy igaz a városi legenda a koliban felső nélkül táncoló urak csapatáról. Mert végre megmutathattam a fehér kalapomnak, milyen is a mulatság, minek következtében a kalapom népszerűbb lett, mint én. Mert valószínűleg életemben először és utoljára élveztem a mulatós zenét, majd a tuc-tucot így egymás után és külön-külön is. Mert elkurvultam és jól esett. Mert nem tudtam a nevét és nem érdekelt. Mert már pletykáltak, amikor visszaértem. Mert a főnök díjazza, hogy bókolok neki, de még jobban, ha közlöm vele: mást nem is mernék mondani. Mert fény derült a feleségverős trikók titkos népszerűségére. Mert inkább hallgatok a ribancra, mint a hölgyre. Mert hihetetlen, hogy valaki reggel fél hatkor kéri meg a kezem, de méginkább, hogy igent mondok és mert elképesztő, hogy mindig megtalálom az ilyen hülyéket. Mert reggel hatkor vodkáztam, hogy aztán fél óra múlva elinduljak terepgyakra. Mert nem hittem volna, hogy lehet valaki olyan részeg, hogy csak hatodik nekifutásra tudja kimondani a nevem. Mert legálisan lehetek szeretetgombóc és osztogathatok az általam arra érdemesnek ítélteknek puszit. Az egyetlen, ami kimaradt, az a bika. Kár érte!

Már tudom, miért a szervezők érzik magukat a legjobban...  Örülök, hogy a kezdeti erős előítéleteim úgy nem dőltek meg, hogy közben megláttam emberekben az őrültségnek általam már díjazható fokozatát.

PS. Ha tud valaki vagány country hangzású női nevet, nyomban tudassa velem.

Igazából nem is vagyok benne olyan biztos, hogy ez annyira rossz, de inkább az, mint nem. Mert gondolok valamit. Aztán jön valaki, akivel ezt megbeszélem, majd az illető és/vagy gondolatai oly módon másznak bele a fejembe, hogy az valami hihetetlen. És már tudom, hogy ilyenkor legjobb esetben is hetekig tart, mire lelohad az agyaktivitásom adott témában. Mert ha valaki bogarat ültet a fülembe, az nálam ki is virágzik.

Egyik emelkedett éjszakai pillanatomban rájöttem tegnap, hogy az életemnek az a része, amire jó eséllyel emlékszem és hajlandó is vagyok rá emlékezni, mind valamilyen zenéhez köthető. (Nem is meglepő, ha tudjuk, hogy nem bírok csendben élni.)

1. Blink-182. A kezdeti magamra találás időszaka. Az első hülyeségek pasik miatt, amiket aztán majd újabb partizánakciók követnek. Nagyjából 14 éves koromban indult és úgy két évig eltartott. Imádtam különc lenni, imádtam, ha kinéztek, ebből kifolyólag pedig elég eszelős megnyilvánulásaim voltak. Le kellene tagadnom, de kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a mostani Én legyek.

2. Republic. (Szigorúan az eredeti. Nem az a lagymatag, agyonpolitizált valami, amibe beleöregedtek.) Tulajdonképpen a Szállj el kismadárral indult, aztán rájöttem, hogy azon kívül bármelyik számuk jobb a környéki albumokról. Ez nekem a Nagyok zenéje volt. Ezt hallgatta a család jófej része, ezt gitározták azok, akik közösségeket kovácsoltak össze. És ezt anya is viszonylag sokáig bírta, miután örült, hogy kinőttem a Blinket. Mert itt már kezdtem megkomolyodni. Persze ez végül azóta sem sikerült. De ettől is egy kicsit különbnek éreztem magam.

3. Jamie Winchester és Hrutka Róbert. A felbomlásukig. Leginkább élőben. Mert mindig meg tudtak lepni, és még másnap is fájt az arcom a letörölhetetlen vigyortól. Valamit nagyon tudtak, és valahogy az egész hozzápasszolt a kicsi egyetemista buksimhoz. Katarzis.

4. Muse. Ez vagyok most. Van néhány érdekes év mögöttem, néhány jó és kevésbé jó tapasztalat, próbálok felállni, és mintha megint valami magamatmegtalálós jönne. Igazából ők voltak a tanulós zeném. aztán rájöttem, hogy a-aa, ez ennél sokkal jobb! De még akkor is csak a hullámvölgyem zenéjének gondoltam. Viszont éjjel audiovizuális találkozásom volt a wembley-s koncertjükkel, és... És ott volt a vigyor az arcomon, mint egy eszelősnek. Kicsit olyan volt, mint hazaérni. Ez pedig már nagyon hiányzott.

Baromi kiváncsi vagyok, mi jön ezután. Elvégre nem mindenki játszik bordó öltönyben a Wembley-ben... :)

Nincs is jobb egy újabb elcsigázós nap után,mint megtudni a péntek esti tanulás közben, hogy az egyik kedvenc tanárommal megyek terepgyakra. Imádom, hogy még az előadó leghátsó sorában is érezni a sugárzó egoizmusát... Mi lesz a buszon?! :D

Elképesztő, hogy egy pillanat alatt képes vagyok beleszeretni emberekbe egy gesztus miatt. (Meg persze kiszeretni is.) Mindenesetre a mai mérlegem 4 és fél szerelem és semmi kiábrándulás.

Része lettem egy társaságnak, amiről nem tudtam eldönteni, hogy része akarok-e lenni.

Miért? Mert minden próbálkozásom ellenére még mindig előítéletes vagyok. Mert ez a társaság a feje egy közösségnek. És mert ez a társaság csupa-csupa olyan taggal büszkélkedhet, akikkel igyekeztem nem egy körben forogni. Időnként a mai napig felmerül bennem a kérdés: mit is keresek én köztük?

Aztán feleszmélek: az a kevés, amit kaptam tőlük, sokkal több, mint aminek látszik.

Miért? Mert eszembe juttatták, hogy csapatban dolgozunk. Mert vannak hivatalosabb és kevésbé hivatalos pillanatok, de bármelyikről is legyen szó, mindig meglepnek a viselkedésükkel. Mert kiderült, hogy ők is halandó emberek. Mert kiderült, hogy nem kell beinni magam közéjük - elég, ha csak beszállok a közös nevetésbe. És mert bemegyek egy szobába, ahol ketten is figyelnek rám és azt éreztetik, hogy egyenlő vagyok velük. Én meg szeretek naiv lenni és elhinni, hogy tényleg így van. Csak egy kis időre.

Mostanában "legutóbb kéthetente" - de a valóságban - gyakrabban találkozom azzal a néhány emberrel, Akik. És könnyű lenne a túl sok leóra (vadász/vbk/ki ahogy ismeri) fogni az egészet, de nem. Mert az ember lehet részeg, de felfog dolgokat. Érez.

És ezen az egy szón kívül nem is tudok rá mást mondani. Mert egyszerűen csak örömöt okoz leülni azokkal, akik sokkal többek, mint a volt osztálytársaim. Mert nem volt, hanem még az. És mert nem az osztálytársam, hanem annál valami sokkal több. Valami, ami félúton van a családtag és a rá-merném-bízni-az-életem között. Vagy a kettő együtt és mégsem. Aki ugyanezt elmondja a szemedbe, és képesek vagytok ezen együtt meghatódni. Mert kimondani nem tudod, de biztosan ugyanazt és ugyanúgy, ugyanolyan mélyen érzed, mint ő. Egyszerűen tudod. Ez a Pillanat.

És Pillanat az, mikor ugyanezen az estén valaki végre neked is megmondja.

És Pillanat az, mikor bármire kész lennék, és tudom, hogy meg tudnám tenni. De nem teszem meg. Csak mert már egyszer valami hasonlót végigjátszottunk, amiből nehezen álltunk talpra. Most pedig mérhetetlenül rövid idő alatt úgy döntök, hogy ahol vagyunk, az nagyon jó. Mert megengedhetek magamnak minden este egy, esetleg két erősebb beszólást és a kelleténél eggyel több kacsintást. De nem engedhetem meg, hogy az egész kártyavárként dőljön össze. Lehet, hogy gyávaság, de a biztosat választom. Azt a biztosat, amiért szerintem megküzdöttünk. Azt a biztosat, amit lehet, hogy a másik nem is így értékel. De nem merem, mert annál sokkal fontosabb. Fontosabb annál. mintha azt mondom: FONTOS.

Annyira mérhetetlenül, fogcsikorgatóan mérges tudok lenni magamra és valami meghatározhatatlan nálamnál nagyobbra! Egész héten bénáztam, de úgy igazából. Ehhez tegnap még leszakadt a ruhaszárító kötél, ruhák a nem annyira tiszta földön, képtelen voltam nem odaégetni a sültkrumplit, vágtam egy gyönyörűt az ujjamon. Ma reggel meg felkelek nagy hévvel, hogy hú forma1, mert én szeretem élőben nézni, és a fontossági sorrendben elöl szerepel a hétvégi napirend szempontjából, erre rájövök, hogy ja!, talán órát kellett volna állítani. És most szar. És alig várom, hogy vége legyen ennek a tehetetlenül béna hétnek.

Kérem, képzeljünk el ezt a bájkupacot, aki épp azt játsza, hogy a jól bevált módon elássa játszótéri homokban a lapátot meg a holdacskát. Aztán képzeljük el a kétségbeesést, amikor hiába próbálja kiásni ugyanúgy, mint máskor, mégsem találja őket.

Életem Traumái TOP 5...